A helyemen vagyok.
Nem rég jött szembe velem ez a mondat, egy régi egyetemi barátnőm kapcsán. Nem szépen váltunk el, bennem mindig maradt egy tüske, amit talán sosem sikerült feldolgoznom. De megtudtam, hogy ő a helyén van. A miért, vagy hogyan kérdések nem relevánsak ebben a helyzetben. Viszont elgondolkoztatott.
Honnan tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk?
A kapcsolatunk megszakadásával, bennem sok minden átalakult.
Mikor ki lép valaki az életünkből, érdemes feltennünk párkérdést.
Az illető mit tett hozzánk?
Mivel járult hozzá az életünk apró történéseihez, és vajon hozzá segített minket a kiteljesedéshez?
Nekem ezek utólag sokat segítenek abban, hogy tovább tudjak lépni és magamba tudjam építeni a megtapasztaltakat, amitől egy kicsit közelebb kerülhetek az egészhez.
Ennél az elválásnál nem tudtam beépíteni semmit magamba, keserűség és csalódottság volt bennem. Úgy éreztem az, ami én voltam értelmét vesztette annak a tudatában, hogy úgy éreztem mindent odaadtam neki magamból.
Ez csak egy nézőpont, az enyém. Nem tudhatjuk és én sem tudhatom ő, hogy élte meg a barátságunkat, vagy annak megszakadását, így arról tudok írni, amit én éreztem.
Négy évet szenteltem neki, szerettem segíteni, azonban sose éreztem, hogy ő is olyan fontos embernek tart engem, mint ami a fejemben létezett a barátságunkról.
Hoztam vittem, segítettem, bemutattam a barátaimnak, megosztottam vele az életemet, és szinte mindenemet. Akkoriban azt hittem ez már testvériség, de csak nem rég jöttem rá, hogy az teljesen máshogy néz ki.
Próbáltam átadni neki a pozitivitást, amit abban az időben sikerült megtanulnom, az élet szépségeit, hogy láthassa milyen csodás minden épp akkor és úgy, ahogy van.
Majd mikor jött a fekete leves és szükségem lett volna rá, ő cserben hagyott. Nem voltam egyedül, mégis úgy éreztem. Megtört bennem valami. Hirtelen azon kaptam magam, hogy dühös vagyok. Dühös, hogy évekig pesztráltam valakit magam helyett.
Akkor mélyrepülés kezdődött számomra, elvesztettem önmagam, akkoriban a családomban is jelentős változások kavarták fel az álló vizet.
Egyesek legyintenek és tovább lépnek, de úgy érzem,biztos vannak még olyan emberek, mint én, akiknek egy barátság megszakadása igenis fájdalmas és gyásszal teli.
Vannak olyan barátságok, amik sokkal mélyebbre érnek, mint gondolnánk.
Mélyebbre, mint a gyerekkori csalódások, amikor az első és akkor még örökké tartó barátnőd egy felnőtt fejjel már jelentéktelen dolgot követ el és te mégis árulásnak érzed.
Az ember életében vannak olyan meghatározó helyzetek, amikben döntenie kell, hagyja, hogy elnyeljeez az egész, vagy emelt fővel feldolgozva a csalódást tovább halad.
Nagyon okosan mindenkinek az utóbbit javasolnám, én mégis az elsőt tettem. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a csalódás és a düh.
Elvesztettem, hogy ki vagyok és ki voltam. Megrekedtemaz önsajnálatban. Úgy éreztem, semmit nem ér az élet, úgy hogy segítesz másokon és megteszel mindent, és mégis elárulnak.
Hirtelen azt vettem észre, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni csak a rossz dolgokra. Pillanatok alatt elvesztettem a pozitivitásom, amiért annyit küzdöttem.
Nem számított, hogy vannak olyan barátaim, akik mindig mellettem állnak 10x éve, nem számított, hogy vannak emberek, akik szeretnek. A düh számított, az áruláskínzó mardosása.
Úgy éreztem egyedül maradtam, és bár ez régen sosem rémített meg akkor mégis feltört bennem, hogy vajon ezt kiérdemeltem? Hosszú hónapokig bezárkóztam, és önmagam hibáztattam, kerestem a miérteket. Nagyon mélyen lesüllyedtem.
Majd végül, mikor már úgy éreztem elég mélyen vagyok, elkezdtem kicsit felszívni magam, és kerestem egy újlehetőséget. Készen álltam, hogy újra beengedjek embereket az életembe. Legalábbis azt hittem.
Azonban feltűnt, hogy mindent, amit mások mondtak vagy tettek támadásnak éltem meg és egyből ugrottam, támadtam, bezárkóztam. Nem akartam hagyni másoknak, hogy megbántsanak, de így elvesztegettem annak a lehetőségét is, hogy megismerjenek.
Egyik nap haza mentem és miután kisírtam magam és azt hajtogattam, hogy minek kellett ez nekem, elhatároztam, hogy ebből elég.
A fejemben kell rendbe tennem a dolgokat, mert csak úgy változhat meg körülöttem minden. Összeszedtem amaradék erőmet és elkezdtem máshogy kezelni az embereket, őszintén bevallom nem volt könnyű. Folyamatosan fel és fel jöttek a negatív hangok, nem vagyok elég jó és mindenki csak bántani akar.Küzdöttem ellenük. Végül az vált be, hogy egyszerűen megtanultam figyelmen kívül hagyni őket.
Bevált, lettek új barátaim és szuper kapcsolataim és egy férjem. De ez egy másik történet lesz.
Olykor azonban időről időre előtört belőlem az érzés, hogy ki vagyok én? Merre tartok, elengedtem számomrafontos dolgokat, mert mind arra a csalódásra emlékeztettek. Ezek tudattalanul történtek, és utólag tudatosult bennem.
Személyi edző akartam lenni, elvégeztem a sulit és kitartóan jártam edzésekre, próbákra, majd hirtelen teret engedtem a hangoknak a fejemben és többé nem mentem edzeni és nem hittem magamban.
Rá kellett jönnöm van bennem valami gát, ami nem engedi, hogy bármi felhozza bennem a csalódás érzését. Úgy tanultam meg túl lépni, hogy semmibe vettem az érzéseimet. Nem akartam meggyászolni a történteket, mert azt hittem erre nincs szükség, nem akartam küzdeni, mert a tudat, hogy nem sikerül sokkal jobban fájt, mint az, hogy megse próbáltam. Ha viszont nem küzdesz valamiért a végletekig az nem is sikerülhet.
Eltelt azóta hét év. Nem foglalkoztam magammal se azzal, ami történt, tettem, amit kellett, mégis mindvégig úgy éreztem, hogy nem találom a helyem.
Csodás életem van, a barátaim a családom mind fantasztikusak, van egy kiskutyám, akit imádok, lett egy szuper munkahelyem, látszólag mindenem megvan, mégis úgy érzem nincs semmim. Kutatom az okát, amiért így érzem, még mindig bennem lehet az az elnyomott érzés, amit végül nem dolgoztam fel? Vagy egyszerűen mindvégig valaki másra fogtam a saját szabotálásomat.
Évek óta nem gondoltam rá, egészen múlt szombatig, amikor egy véletlen találkozás alkalmával újra belém nyílalt a düh. Ő a helyén van.
Hol az én helyem?
Pillanatok alatt feltört belőlem az évek alatt elfojtott érzés kavalkád. Mitől tudom, hogy megérkeztem? Mikor fogom látni és érezni, hogy a helyemen vagyok. Évekig hibáztattam valakit azért, mert elvesztettem önmagam, miközben végig én voltam a hibás, hiszen én engedtem teret ennek.
Napokig gondolkoztam, míg végül rájöttem, hogy itt az ideje annak, hogy feldolgozzam azt, amit akkor nem tudtam. Eljött a pillanat mikor meg kell küzdenem magammal. Mert az érzések, amiket mélyen elásunk, észrevétlenül emésztenek minket belülről. Ott lesznek, mindig mikor elbizonytalanodunk. Amikor nem tudjuk hogyan tovább.
Évekbe tellett rájönnöm, hogy amíg nem tudok megbocsájtani, elengedni a dühömet és tovább lépni, addig nem fogom újra megtalálni önmagam.
Hiszen ki vagyok én, ha elvakít a düh és a kétség. Kételkedni önmagadban a legnagyobb visszahúzó erő. Így hát újra szembe kellett néznem a démonommal.
Azzal, hogy nem vagyok elég jó.
Egy új gondolattal karöltve érkezett vissza az életembe, mégpedig azzal, hogy ideje megtalálnom az én helyem. Meg kell találnom és élnem azt a pillanatot mikor úgy érzem, igen most a helyemen vagyok. Megérkeztem.
A dolgok, amiket szerettem, és amiknek abbahagyását egy olyan emberre fogtam, akinek nem számítottam, megmutatta, hogy úgy kezdtem el viselkedni magammal, ahogy ő tette. Tudat alatt szabotáltam a lehetőségeim, míg végül ő a helyére került én pedig úgy vesztem el, hogy közben mindenem megvolt. Mégse tudtam boldog lenni.
Ebben a pár napban arra az elhatározásra jutottam, hogy neki vágok valaminek, amire mindig is vágytam, de folyamatosan elnyomtam magamban, mert úgy gondoltam minek próbáljam meg, hiszen úgyse leszek elég jó. Irigykedve néztem mindenkit, akinek sikerült, és mert tenni az álmaiért. De ma úgy döntöttem belevágok, hogy elmondhassam megpróbáltam. Megakarok tenni mindent, hogy a helyemre kerüljek. Erre az útra léptem ma, egy kellemetlen találkozás miatt, ami legutóbb még a földre vitt volna, de ma erőt ad, hogy neki vágjak. Felismeréseket hozott magával, önmagamról.
