Életemben ezer és ezer olyan szó volt, amit kimondtam volna, ezer és ezer egy tett, amit megtettem volna. Utána akartam futni, a karjáért nyúlni, megcsókolni, vagy éppen pofon vágni. Mennyi minden, amit másképp tettem volna, annyi perc, amitől féltem.
Mióta tudom az eszem, mindig felszínes szép akartam lenni, vékony és tökéletes.
Ezernyi gondolat volt bennem, de egy, ami soha nem változott.
Az idő hidegbe fordult, a nap nyugaton nyugodott és keleten kelt, a fák újra kivirágoztak, de ez az egy érzés nem múlt el, ez a vágyakozás nem lett halványabb csak erősödött csak még jobban égetett.
Éreztem lassan átgázol a belsőmön szét rombolva a lelkem. Minden éjjel róla álmodoztam, minden reggel vele keltem. Napsütéses kora hajnalokon táncra perdültünk, teliholdas éjjeleken a sötétségben kergetőztünk. Rohantam utána, hogy elérjem, s mikor feladtam sarkon fordultam és visszaindultam arra amerről jöttem, persze ekkor követett szinte üldözötté váltam általa.
A szerelem volt az a csalfa, én meg csak egy lány. Annyiszor elszerettem volna érni, de valahogy mindig eltáncoltunk egymás mellett. Vadregényes, csillagos eget megkönnyeztető szerelemre vágytam, olyanra, ami megperzsel majd feléget, ami után már nem marad más, mint hamu és vágy.
Úgy szeressen, hogy az életét feladja értem, ha azt akarnám. Olyan tűz gyúljon bennem, ami után egy tengernyi víz se lenne elég az eloltásomhoz. A szívem úgy dobogjon mellette, hogy fognom kelljen a mellkasom nehogy kirepüljön onnan. Arra áhítoztam, bár lenne olyan, aki oldalán másra sem tudok gondolni, aki egyetlen pillantásával kiszedi a titkaimat és börtönbe láncolja a lelkemet. Nem, amit én akartam az túl soknak bizonyult.
Megannyi mesehősnő csodás életére vágytam, és már fejből tudtam a szerelmes történetek mindegyikét. Annyiszor képzeltem magam egy toronyba zárva, hogy a szokásos közhelyekkel éljek, vártam a hercegemet. A herceget felhőn szállva, hiszen az én hajamat ne akarja senki kötélnek használni. Egy füzetbe jegyezgettem a pillanatnyi vágyaimat, az álmaimat. Megírtam már a saját szerelmes történetemet, meg alkottam az álom fiút. Minden éjjel vele álmodtam, mindig ugyanazt. Közben pedig az életemben jöttek mentek a valóságos emberek, de nem ő.
Ő más, tényleg más, nem fog átverni.
Oh istenem! Hányszor bizonygattam magamnak minden egyes olyan fiúnál, akiről azt hittem számítok neki. Minduntalan csalódnom kellett nem csak a pillanatnyi férfiban, hanem saját magamban is, naiv voltam, túlságosan is naiv. Sokszor éreztem magam egyedül vagy éppen zavarodottnak, ilyenkor leültem és írtam nem volt semmi célom az írással, de valahogy sokszor az a világ, amit saját magamnak teremtettem sokkalta megnyugtatóbb volt, mint a valóság.
Boldog voltam mikor kiszakadhattam a mindennapokból és menekülhettem a csodás kis álom kertembe, ahol mindent meg lehetett találni. A pasikkal is így voltam, mikor egy újabb csalódás ért leírtam a fájdalmamat, és máris sokkal jobban éreztem magam. Mintha a keserűségemet bezárhattam volna a lapok fogságába, hogy többé ne érezzem őket. Kicsit talán gyerekes volt 20 évesen, de képes voltam beleszeretni film szereplőkbe vagy akár könyvekben megalkotott emberekbe is. Mindegyikben volt valami, talán a személyiségükben, ami megfogott, és amit magammal vittem miközben arról ábrándoztam mikor jön majd el az álmom az én csodás hősöm, aki majd megment ettől a sivár valóságtól.
Közben rájöttem, a képzeletembe lettem szerelmes, egy olyan életbe, ami nem létezett.
Szerelmes lettem és kiábrándultam újra és újra. Néha kiléptem a valóságba, hogy csalódások érjenek.
Mikor szerelmes voltam azt gondoltam nincs csodásabb érzés a világon annál mintha valakit szerethetek. Mikor pedig vége lett a legfájdalmasabb érzést kaptam. Megérte? Meg, minden perce, minden szenvedéssel töltött percét élveztem, mert akkor úgy éreztem élek.
A szerelemnek ezer arca van, mind más és más. Életemben csak háromszor lehettem igazán szerelmes, de erre utólag jöttem rá, hiszen mikor benne vagy minden annak tűnik. Mikor azonban lecseng és visszagondolsz akkor tudod melyik volt igazi. Az, ami a csontjaidba hatol, amire visszagondolva ugyanúgy dobban a szíved. Mindenki mindig lehurrogott, hogy amire vágyom az nem létezik.
Az az érzés, amit az igazi romantikus filmek és könyvek ábrázolnak. Ha nem létezne mégis honnan vennék ezeket az érzéseket? Létezik csak ritka és nem mindenkinek adatik meg.
Tudom örökké reménytelen romantikus maradok.
Ahogy a népdal is mondja, szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem.
Átkozott és mégis gyönyörű, fájdalmas tökéletlen, de mégis ez éltet minket. Szeretni valakit minden hibájával, a tökéletlenségével tökéletessé tenni.
Megkaptam a szerelmet, de nem a mindent felemésztőt. Azt a szerelmet, ami felad érted bármit, amikor úgy érzed már nem tudsz többé önző lenni mert ő az első. Azt a szerelmet amiért megéri jónak lenni. Ez nem az a vad az a fájdalmas és mérgező, ez a nyugodt a csendes. Hiszen pont úgy érkezett meg, halk léptekkel, csak belépett és maradt is. Vele már nem szörnyű a világ, már nem vagyok egyedül. Nem mondom, hogy a szerelem megváltott mert nincs így. Valahol bennem mélyen mindig ott lesz az a kislány, az az örök romantikus, aki élvezte az elemésztő vágyakozást. Olykor gondolkozom vajon feladtam az álmaimat a biztonságért, vagy csak elkapott a való élet és itt ragadtam.
