Valóban így lenne? Letudnál élni egy szabad életet úgy, hogy közben félsz?
Ahogy felnővünk elfelejtünk gyereknek lenni, a gyermekkorban nem rémített meg minket az élet. Egy totyogó nem indulna el, ha félne. Elesnek, felállnak. Beütik magukat, de ez nem alakít ki gátakat bennük. Továbbra is kitartóan és állhatatosan felfedeznek, kúsznak, másznak és boldogok.
Mi felnőtt emberek azonba folyton tartunk valamitől, leginkább mások véleményétől, a társadalom elitélésétől és attól, hogy csalódni fogunk. A csalódás rettegett képe legalább annyira visszahúz, mint az önszabotázs. Hiszen átélni egy csalódást fájdalmas, és lelombozó. Úgy érezhetjük ez a világ vége,itt kész nincs tovább, dühösek és szomorúak vagyunk. Aztán miután csalódtunk már fenntartásokkal kezeljük a hasonló helyzeteket, ahelyett, hogy tanulnánk, belőle, magunkba építenénk. Bizonyosan csalódni fogunk, de ez az élet, amit meg kell tanulnunk megélni. Nem szabhat gátat nekünk semmi, ami a múltban történt. Túl kell emelnünk magunkat ezen, hiszen nem minden történet végződik ugyanúgy akkor, sem ha kezdetben hasonlítanak.
Az én véleményem az, hogy nem élhetünk meg úgy pillanatokat, ha közben rettegünk a jövőtől és attól, hogy mik lesznek a következmények. Élni nem tudni kell, hanem megtanulni. Meg kell tanulnunk élvezni mindent amink, van. Ez pedig nagyon kemény munka, nem megy egyik napról a másikra. Fókuszt követel, a mindennapok apró örömeire. Már kilépni a félelemből is hatalmas erő. Mindez nem azt jelenti, hogy nem vágyhatunk többre és megkell rekednünk, csupán annyit, hogy tanuljuk meg értékelni a jelent, ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni a jövőbe.
Hiszen mikor eljön a változás pillanata, mi félünk lépni. Minden változás komfortzónánkon kívül esik, emiatt nehéz az elindulás.
Örökké csak rettegünk.
Mikor elindulunk végre, akkor félünk a következményektől. Félünk a jövőtől, ezért folyton visszatekintünk a múltba. Félünk a lehetőségektől, amiket elvesztegettünk és félünk a jelentől, mert nem tudjuk megélni. A kis megszokott dolgainkhoz ragaszkodunk, a kényelmes hétköznapi teendőkhöz.Isten mentsen, hogy kilépjünk a buborékból és aztán más ingerek is érjenek minket, mert mi történik, ha azok nem mind pozitívak. A vélemények csak akkor számítanak, ha azok hozzánk tesznek valamit és nem elvesznek belőlünk. Ehhez persze nem segít hozzá az ellenálló erő. A többi ember. A mai társadalom azt tanulta meg, hogy bárki felett alkothat ítéletet és bárhogy. Bánthatnak, elítélhetnek, és lehúzhatnak. Kevés ember az, aki igazán jót akar nekünk, és csak egyben lehetünk száz százalékig biztosak, az pedig önmagunk.
Mivel ezek olyan dolgok, amik rajtunk kívül esnek, és nem tudjuk megváltoztatni őket, ezért önmagunkat kell átformálnunk. A külvilághoz való hozzáállásunkat, és meg kell erősítenünk magunkat. Itt kezdődik a változás. Nekem azt jelenti a félelem, hogy nem szeretnek, és rossz véleménnyel vannak rólam. Annyira függővé teszem magam attól, hogy mit gondolnak rólam, hogy képes vagyok elbizonytalanodni abban ki is vagyok én. Ez az én félelmem. Ezzel a bloggal most neki álltam leküzdeni. Két évembe telt elindulnom ezen az úton, úgyhogy tudom, miről beszélek, mikor azt mondom nem volt egy séta galopp.
Nem írhatom azt, hogy ne félj. Nem várhatja el magától senki azt, hogy sose féljen.
Azt viszont mondhatom, hogy tanulj meg élni a félelmekkel, erőt meríteni belőlük. Könyveld el magadban, hogy igen most félek, de elég bátor leszek ahhoz, hogy ez ne állítson meg. Elég bátor vagyok, hogy legyőzzem a félelmem.
Mert minden, amit valaha akartál, ott van a félelem másik oldalán.
